Acta est fabula

Vége. Ezt a blogot itt és most befejezem. Hosszú évekig vezettem hol rendszeresen, hol ímmel-ámmal. Még mindig szívesen olvasom vissza a vidám részeket. A vége felé sajnos egyre kevesebb ilyen bejegyzés született. :/ A blog tetemes része Győrben íródott. mozgalmas éveket töltöttem ott, és sok dolog van, amit visszasírok. Második otthonom volt, ami a jelenlegi városom talán soha nem lesz... Nem akarom tovább szennyezni az ottani légkör emlékeit a jelenlegi borúmmal, így inkább lezárom a múltat, maradjon szép emlék, tapasztalat, tanulság.

Akit érdekel a nyomorom, a továbbiakban itt olvashat:
http://uv-ultravi0let.blogspot.com/

A viszontlátásra!

Béluska, avagy jönnek a svábok?

Nos, megint rég nem írtam. Ugyanis nem történtek jó dolgok velem, és már unok rinyálni, így inkább nem írtam semmit. Munkám még mindig nincs, ami miatt egyre depressziósabb vagyok. Gomezt március 15-én elaltatták. A hónap végén meghalt a nagypapám is. Csúnyán befordultam az utóbbi hetekben. Pénzem alig van. Még kajára se nagyon költök. Alig eszek, nem járok sehova. A múltkor az egyik boncolós műsorban volt egy faszi, aki gyakorlatilag abba halt bele, hogy olyan depis volt, hogy egész nap csak feküdt, ettől úgy lelassult a bélműködése, hogy eldugult, és végül asszem valamiféle szepszist kapott emiatt. Ijesztő, hogy az ember annyira apátiássá tud válni, hogy még ekkora mérhetetlen fájdalmakról sem vesz tudomást. És mégis el tudom képzelni. Úgy érzem, én is ott állok a lejtőn, csak még be van húzva a kézifék.

Azért történnek vicces dolgok is, bár lehet, ezen a sztorin inkább sírnom kéne. Igaz, sírva vígad a magyar... Az albérlet rendje és tisztasága az elmúlt időkben mit sem változott. Legalábbis ami a kosz termelését illeti. Ami az eltakarítást... nos, azt utóbbi időkben megpróbáltam erőt venni magamon, és dusztsem takarítani mások után. Figyeltem, ahogy púposodik a szemetes, és napokig néztem a mocsokfoltokat az előszoba padlóján, a mosatlan edényhegyeket a mosogatóban, várva, hátha másnak is feltűnik az állapot. Péntek reggelre megelégeltem, és nekiálltam takarítani. "Rendszeretőbbik" lakótársam indult zuhanyozni, majd annyit hallottam a fürdőből: "Itt egy csótány a kádban!" - és azzal ki is jött onnan. Megyek, nézem, hanyatt fekszik döglött pózban... Akár az is lehet... Lezuhanyozom. Elkezd mozogni, nem folyik le. Nagyon gyanús a kinézete. Kerestem egy áttetsző műanyag edényt, ami egyikünké sem, és beletereltem a dögöt. lakótárs közben a nappaliból drukkolt - "De ugye nem hozod ide? Utálom őket!" Ismeritek azt a bizonyos ördögi tekintetet? Na valami ilyesmi futhatott végig az arcomon. "Bocs, de valamit ki kell próbálnom." És ezzel el is rajtoltam a nappali felé. Áldozatom lélekvesztve menekült a szobájába előlem, és az orrom előtt sikerült becsuknia az ajtót. Erre megfenyegettem, hogy ha  nem jön ki, beküldöm Béluskát. Hát kijött. Kupaktanácsot tartottunk, és hamarosan bizonyossá vált, hogy Béluska egy méretes német ajkú. Azaz svábbogár. Azaz csótány. Nyilvánvaló, hogy a több napig, akár egy hétig is álló kajamaradékoktól illatozó edények, illetve másik lakótársam azon hozzáállása, hogy "ha kiöntöttem, otthagyom" nagyon hívogató körülménynek számítanak egy ilyen lény számára. A pulton kiborult cukor és kávé, a szekrény alatt száradó kenyérvég, a teli mosogatóban még a múlt heti főzés nyomai, a hetekig levitelre váró szemeteszsákok, kész Kánaán. De én hiába jártattam a szám, hiába írtam a cetliket, hiába vittem vissza a koszt a "gazdájának"... Hát Béluska az első. És remélem, az utolsó is. Bár nem jellemző ezekre a kártevőkre, hogy magányosak lennének. :S Mégis bízom benne, hogy a fiúk ettől észhez térnek, és talán ha ők is odafigyelnek, és segítenek végre, nem fogunk elcsótányosodni. Ez azért egy igen gáz "bizonyítvány". Még soha nem laktam csótányos lakásban. És megmondtam, hogy nem is fogok. Úgyhogy nagyon ideje van a változásnak. Úgy látszik Béluska kellett hozzá. Ha így van, talán nem is bánom annyira, hogy "benézett". :P

Cicabaj :( FIP = RIP

A "szóvicc" morbid. Merthogy igazából nagy baj van! :( Cila beteg. De nagyon.

Már jó ideje, hogy lehangolt volt, elkezdett korpásodni a szép szőre, kevesebbet evett, és kicsit le is fogyott. Nem vettem komolyan. Betudtam valamiféle téli depinek - hiszen nálam is jelentkeztek hasonló tünetek. De két hete betelt a pohár! Addigra már szinte csak tasakos kaját adtam neki, mert azt gondoltam, azért nem eszik, mert már unja a gyógytápot, amit 3 éve kap. De aznap már semmit nem evett. Hát összecsomagoltam, és elvittem dokihoz. Most nem részletezem a kalandozásunkat, de eggyel később szálltunk le, aztán meg a sofőr másra gondolt, mint én, a lényeg, hogy épp rendelési idő vége előtt beestünk az állatorvoshoz.

A doki elszörnyedt szinte a látványtól. És ott a fémasztalon realizálódott csak bennem, hogy ez a macska mennyire nem hasonlít az én Gomezemre. :( Olyan fokozatosan romlott az állapota, hogy napról-napra nem volt annyira feltűnő. Kiderült, hogy lázas, és ki van száradva. Vettek tőle vért, amihez el kellett bódítani, mert nem hagyta magát. Ha már ott voltak, meg is ultrahangozták a hasát, és kiderült, hogy folyadék van a hasüregében. Vettek onnan is mintát. Aztán kapott még pár injekciót, egy kis infúziót. És másnap mentünk vissza az eredményért...

Nem kaptunk jó híreket. A doki FIP-re gyanakodott. De mivel nem volt egyértelmű, kapaszkodtunk abba a reménysugárba, hogy talán csak valami baci. Cica kapott megint egy rakás szurit, meg infúziót, és pár gyógyszer, amit nekem kell beadni.

A remény sajnos csak remény maradt. Néhány nap múlva ismét visszamentünk, mert megint semmit nem evett. A hasa puffadt volt, de nem nőtt. Láza sem volt. Megint a szokásos vitamin, infúzió, stb... De a hatás ismét csak pár napig tartott.

Negyedik látogatásunkkor a doki már nem tudott igazán bíztatót mondani. Azt mondta, még egyet megpróbálunk, de ha megint hamar leromlik, ideje elgondolkodni... Kaptunk egy nagyon erős étvágyjavítót, amit majd nekem kell beadnom, és a szokásos injkciókat. Meg egy pasztát, amit ugyan megetettem vele, de semmi...

2-3 naponta 0-ra csökken az étvágya. Már több, mint egy hete nem evett a gyógytápjából. Bármit tolok elé, a kukában köt ki. Néha nyammog pár szemet a görénytápból, vagy megeszik egy fél szelet csirkemellsonkát. Ez a maximum. Egyre nehézkesebben mozog. A külsejét teljes mértékben elhanyagolja. És nem csak hogy nem bújik, de ha én közeledek, arrébb megy. Mindig is utálta az idegeneket. Most fűnek-fának engedi, hogy simogassa, mert "nem érdekli". :(

A diagnózis nem hangzott el, de azt hiszem, így is egyértelmű. A vírusos hashártyagyulladásból nincs felépülés. Nincs rá gyógymód, nincs semmi. Tudom, hogy ha újra elviszem a dokihoz, nagy valószínűséggel elaltatják. Már egy hete edzem magam lelkileg. Mert tudom jól, hogy szenved. És nem akarom végignézni, hogy gyakorlatilag éhen hal. De mégis, néha úgy néz rám, mint régen. Mikor még az aktív önmaga volt. És azok a szemek... nem vagyok képes beléjük nézni, és azt mondani, hogy vége! Nem tudom, képes leszek-e "vágóhídra" vinni. Mert hogy lenne jogom dönteni az életéről? Bár, ha az ő hozzáállását nézem, szerintem ő már döntött. És tényleg nem lenne jó megvárni, hogy fájdalmas görcsök közt haljon meg valamelyik szervének leállása miatt. De mégis mikor vigyem? Meddig húzhatom? Meddig lehetek önző annyira, hogy magam mellett tartsam? És mi marad nekem? Még egy nyakörve sincs, amit eltegyek emlékbe, és hordhassak magammal. :( Nem tudom megkérdezni tőle, hogy ő mit akar, hogy hogyan szeretné? Hogy vitessem el, hogy elhamvasszák valahol, vagy vigyem haza a testét, és temessem el? Hogy mi legyen a cuccaival? Elajándékozzam, kidobjam? Vagy tegyem félre, hátha valaha lesz egy másik cicám? Nem válaszol. Csak nyávog. Azt is gyengén, betegesen. A tekintete mintha azt mondaná, "mindegy nekem..."

5 évet és 4 hónapot töltöttünk együtt. Majdnem minden napot és minden éjszakát. Azt hiszem, egy hétnél hosszabb ideig nem váltunk el. Szeretem. És már azt sem tudom, hogy amikor sírok, őt sajnálom-e jobban, vagy magamat? Lehet a gyász önsajnálat? Ha hívő lennék, bármiféle vallásban, talán könnyebb lenne. Adna magyarázatot, megnyugvást, hogy "igen, egy jobb világban van", vagy ilyesmi. De ha így is van, velem mi lesz? Ki dorombol álomba minden éjjel? Ki fogad kitörő örömmel, mikor hazaérek? Ki ébreszt fel az éhségével? Ki itatja fel dörgölőzve a könnyeimet? Ha létezik elemi gonosz a világon, a FIP szorgalmas csatlósa lehet. Elvette a kincsemet, egy életszakaszomat, a lelkem egy részét. És még bosszút sem tudok állni érte!

Munka

Igen! Sikerült.Hihetetlen nagy örömöt és megkönnyebbülést jelentett már az is, amikor két hete az interjú után behívtak próbanapra. A próbanap után pedig "igazi nap" jött. Azaz felvettek. 30. óta hivatalosan van munkám. Végre!

Az első hét nagyon húzós volt. Rengeteg mindent kell tanulnom még, mert a sminkanyagokat nem nagyon ismerem, és amit nem ismerek, nem tudom hitelesen eladni. Szerencsére a főnök is gondoskodik arról, hogy konyítsunk valamit a dologhoz, így heti egyszer pár órát sminkiskolába járunk. Emellett nap mint nap kemény "kiképzésnek" vagyunk kitéve. Legyen szó vásárlókról, számlaírásról, kasszázásról vagy takarításról. Nem könnyű, de remélem, hamar belejövök. Most röviden csak ennyi. Majd még jelenkezem!

Káosz és zűrzavar

Csak nem akarnak a dolgok helyrerázódni. Kezdek komolyan aggódni. Mindenhol rossz ómenek, munka sehol...

Az elmúlt héten tizenvalahány önéletrajzot osztogattam el. Többségén e-mailen, néhányat személyesen adtam be különböző boltokba. Azt reméltem, a nagy számok törvénye alapján már jönnie kell valaminek. Hát nem. Kértem egy kis támogatást otthonról, és összeszedtem minden kuporgatott pénzem. Ez egy időre kitart, de nem vagyok biztonságban, míg nem lesz fix jövedelmem.

Tegnap volt először "interjúm". Egy kínai bizsusnál. Csak a karácsonyi szezonra keresnek embert. Sok meló, kevés pénz. De legalább nem problémáztak azon, hogy szombaton sulim van. Igaz, a jutalékos rész nekem kicsit fura volt, de ha tényleg csak egy hónapról van szó... Hétfőn megyek próbanapra. Közben még küldtem egy önéletrajzot a sminkboltba is, amit pár hete még B. ajánlott, és aminek  nem találtam meg a hirdetését, és azt gondoltam, már biztos meg is találták az emberüket. De tegnap kiderült, hogy akit felvettek, az Drágám egyik ismerőse, és kell még egy ember oda. Ki is kérdeztem, elkértem a címet is, és jelentkeztem. Most drukkolok, hogy megelőzzék a kínaiakat! Már ha egyáltalán kellek nekik. Már nagyon el vagyok szontyolodva. Lehet, hogy a következő lépés a munkaerő-közvetítő lesz. Már nem érdekel, csak valaki adjon munkát, és fizessen érte!

Közben, hogy ne unatkozzak, az albérletben is gyűltek a gondok. Mana cicája folyton betegeskedett, az állapota hullámzott: egyik este azt hittük, nem éri meg a reggelt, a következő napon meg már megint ugrált, játszott, evett. Vasárnap este megint nagyon rosszul lett, és éjfél előtt feladta a harcot. Néztük, ahogy lassan kiszállt belőle az a 21 gramm. Még hosszú percekig simogattuk az élettelen, csontsovány kis testet. Próbáltam "erős" maradni, és vígasztalni Manát. Másnap elvittük a kicsit a klinikára, hogy a megfelelő helyre kerüljön. A doki azt tanácsolta, mindenképp hozzam be Cilát a másik oltásra is, mert sosem lehet tudni... Pont most, mikor amúgy sincs pénzem... Manának pedig azonnal felajánlottak két csöppséget, akiket a klinika előtt hagyott valaki. Szépek voltak, egészségesnek látszottak, de Mana ragaszkodik a sziámihoz, így nemet mondott. Aztán hazáig, és még otthon is hallgathattam, hogy "De olyan ééédik voltak! Ne menjünk vissza értük?" XD ...Pihenj békében, kicsi Búúú!

Szombaton lesz az első komoly ZH-m, és még nagyon nem tanultam rá eleget. :( Azt se tudom, hova kapjak, mert szombatra elígérkeztünk előadást tartani is, amit lehetőleg olyan időre tettek, hogy el kelljen lógnom suliból. :( Az előadást is össze kéne állítani végre. Bár, mivel nem kaptunk projektort, nem kell annyit bíbelődni. Viszont valamivel izgisebbé kéne tenni annál, hogy kiállunk, és elmondjuk a szöveget. Van 1-2 ruha, de a különféle stílusokat csak képeken tudtuk volna bemutatni. :(

A hab a tortán pedig az, hogy Mana rémítgetései testet öltöttek: hazaköltözik. Kicsit összetörtem. De nem mondhatom, hogy váratlanul ért. Itt maradok egyedül két srácra, akiket alig ismerek. Szerencsére le tudtam beszélni őket arról, hogy Mana helyére költöztessék egy haverjukat. Elég lesz nekem két pasira is takarítani. Mondjuk, tuti, lesznek még itt "elbeszélgetések"... Én tulajdonképpen jól járok, mert újra egybenyitom a szobákat. Így lesz egy nagy szobám, és végre lesz ablakom is, úgyhogy nem kell folyton villanyt égetnem. És az ablak alatt be is rendezhetek egy kis varróműhelyt. Az ágyakat meg összetolhatom... Majd kiderül. Szoros marad a kapcsolat, remélhetőleg át fog járni, hogy varrjunk, meg amúgy is. És én még mindig reménykedek, hogy visszajön. Azaz, amíg a cuccai itt vannak, addig abban, hogy el se megy... :(

Lassan beüt az a rész, hogy nyakig szarban, és még hullámzik is. :( És már a környezetem is alig-alig tud vígasztalni. Főleg, hogy nekik is romlanak a dolgok. Nagyon úgy tűnik, hogy a lejtőn nincs megállás... Mit szokás ilyenkor csinálni? Szuicid gondolataim még nincsenek, drogozni se akarok. A külföldre menés nem az én műfajom, és kezdek kételkedni abban, hogy bárhol a világban boldogulni tudnék... Szar van a palacsintában! Talán egy másik bolygó kéne... Vagy nyerni a lottón! XD

"I hate my life"

Azért emós még nem lettem. De ha 10 évvel fiatalabb lennék, lehet, hogy menne.

Az eddigi próbálkozásaim munkakeresés terén nem jártak sikerrel. Az internetes álláskereső oldalak kaotikusak. Sokszor az állás keresők önreklámjait kell "kerülgetnem", máskor ilyenolyan tanfolyamok reklámjait (általában egymás után legalább 5x feltéve), és ha a maradékból kiszedem, ami "nekem szól", azt még nyugodtan megfelezhetem, mert körülbelül ennyi a hamis hirdetés. :S Szomorú. A múlt héten kibuktam, és elhatároztam, hogy a nyakamba veszem a várost.

Ma kezdtem egy kis bemelegítéssel. Meglátogattam a legújabb bevásárlóközpontot. Valaki azt mondta, hogy mivel még friss hely, biztos keresnek valahova embert. Bejártam 3 emeletet, végignéztem x mennyiségű üzlet kirakatát és bejáratát. 10 db önéletrajzzal indultam. És ugyanennyivel tértem haza. :( Egyetlen nyomorult boltba se kerestek - azaz, de egybe igen, de oda üzletvezetőt, ahhoz meg tuti, papír kell. Nagy letörve, de azért elindultam egy másik helyre, amit hallottam. És ami, mikor odaértem, nagyon úgy nézett ki, hogy nem üzemel. Sötét ajtók, senki se ki - se be. Nagy búskomoran hazajöttem, és mély beletörődéssel nyitottam meg a szokásos honlapokat. Elküldtem 8 önéletrajzot e-mailben. De már most tudom, hogy semmi választ nem fogok kapni. Még sose kaptam. Azaz, de, egyszer - ők vették a fáradságot, hogy tájékoztassanak, "a választás nem önre esett".

Kezdek kétségbe esni. Már rémálmok gyötörnek. A pénz fogy, nemsokára albérletet is fizetni kell. És amikor azt mondom, csövesként fogom végezni, mindenki csak legyint, vagy röhög, hogy "ugyan, van családod, meg barátaid". Van. Igaz. De nem akarok belőlük élni. Tudom, hogy szeretnek, és szívesen segítenek, ha tudnak. De mi van, ha nem tudnak? Arról nem is beszélve, milyen pocsékul érzem már így is magam, amiért nem bírok a lábamra állni. A kapualjakban, az aluljárókban... magamat látom az arcukban, és félek. Igen, félek. Bár tudom, hogy az nem segít. Sőt, hátráltat. Holnap is nagy plázakörút lesz. Holnapután pedig még nagyobb. Aztán kicsit hazamegyek sírni. Aztán visszajövök, és folytatom...

pic from: http://www.heyokamagazine.com

WIFINGER!!!

Több, mint egy hetes várakozás után végre van net a szobámban!!! És nem csak akkor, ha másnak nem kell! Jött apu - a felmentősereg - és megbütykölte Mana wifijét, amit még az exe szart el. Most szépen mindenkinek jut belőle. Azt hiszem, be kell ismernem, hogy...

Schizo Vi0let vagyok, internetfüggő... ÉS NEM AKAROK LESZOKNI! :P

Inkább lejtek egy kis örömtáncot:

"Ez egy új hely, egy új világ
Itt egy új nap süt le ránk,
És egy új dal szól, s vele együtt bátorít,
Hogy indulj már, szerezd meg hát mind!"